Alison: Hú futottam mint az őrült! Jé Viola!

Viola: Jaj Alison,de jó,hogy ilyen korán jöttél! Gyere! A többiek már várnak!

Alison: Micsoda? Többiek?

Viola: Gyere utánam!

Alison: Váááárj!

És akkor odavezetett a tündérsereghez. Az az érdekes,hogy mióta itt vagyok egyszer sem találkoztam velük.

Viola: Alison! Bemutatom a családomat!

Csodálatos érzés volt látni,ahogy az  a sok szép tündér mind rám és egymásra mosolyogva néz. Ezután  mi jön? Talán engem is tündérré avatnak? Ezt a hosszas gondolkodásomat Viola szakította félbe,miközben a fülembe súgta:

Viola: Menj előrébb a királynéhoz!

Mentem, mentem egészen a királynéhoz. A már régebbről ismerős arcok tündérien mosolyogtak. Aztán eszembe jutott,hogy nem kéne gondolkoznom,mert biztos látják.

Odaértem a királynéhoz.

Letérdelt elém és a nevemen szólított:

Anabel: Ó Alison! Hát itt vagy! Tudod mennyire örülünk neked?

Alison: El tudom képzelni.

Anabel: Azt is tudod,hogy igazi tündér vagy,nem pedig halandó?

Alison: Igen. Nemrég rájöttem.

Anabel: Micsoda kedves lélek! És mennyi esze van! Alison! Te vagy mától a tündérek szeme fénye!

Mindenki üdvrivalgásban,éljenzésben tört ki. Csak én nem értettem,hogy most a gonoszra céloz-e vagy valami másra. Mindegy. Majd megkérdezem Violát.

Azonban erre sokára került sor. A királyné (vagy Viola anyja) mindenkit leültetett és beszélgetni kezdtek.  Mögöttem szorosan Viola ült,ha kellene bármi segítség. A sok beszéd közben észrevettem pár dolgot. Például azt,hogy a magamfajtából elég kevés van és a picik közül is csak egy üldögélt a "trón" mellett.

Attól függetlenül,hogy én voltam a fő szám, a többiekkel is beszélgetett,de akkor is csak rólam. Gondolkoztam,hogy elmondjam-e a nagyit,aki annak idején legyőzte a sötétséget. Kár volt erre gondolnom,rögtön kitalált mindent:

Anabel: Igen Alison ismertem a nagymamádat. Bizony én tudtam,hogy Angie volt a megmentő. Hosszú évekig nagyon jó barátok voltunk,aztán elárultam neki,hogy tündér vagyok. Félni kezdett tőlem míg végül teljesen elkerült engem, és soha többé nem találkoztunk. Egy évre rá megjelent ez a sötét és gonosz és uralkodott minden tündér felett. Nem is tudom,hogyan élte túl az én családom. Borzalmas volt. Aztán két év elteltével újra láttam azt akiről azt hittem,hogy csak az emlékeimben láthatom már.

Alison: A nagyit?

Anabel: Igen. Angie-t.

Alison: Hűha. Bezzeg ő alig mondott el valamit erről az egészről.

Anabel: Azt gondolom. Velem se állt szóba,amikor már tudott a tündérekről. De van amit máig sem értek.

Alison: És mi az?

Anabel: Vajon ő tündér volt?

Ennél a kérdésnél arcomra fagyott a mosoly. Persze,hogy tündér! Különben én se lennék az és nem győzte volna le azt a borzadályt! Persze éreztem,hogy a többiek is megborzongnak,de,hogy nem tündér a nagyim? Nekem ez már túl bonyolult volt. És már megkérdezni sem tudtam,mert elment. Ó,hogy az ég szakadjon rám!

Ezt a témát hanyagolva még beszélgettünk pár órát mindenféléről,de aztán elengedett. Mint valami rabot? Nem. Mint valami királyt! De ezután már télleg mennem kellett.

Viola: Milyen jó napunk volt,nem?

Alison: Dehogynem! Szerintem is! Ilyen nap kevés van az életben!

Viola: Bezony. Na,de akkor menj,otthon már várhatnak.

Alison: Hacsak nem állt meg az idő.

Viola: Hát most nem hiszem. Nem mindig van ilyen.

Alison: O_O Télleg? Mindegy.

Viola: Akkor holnap is jössz?

Alison: Nem tudom... Az a baj,hogy már nem nagyon akar anya elengedni. Túl veszélyes neki!

Viola: Se baj. Mostmár úgyis találkoztál mindenkivel. Amíg nincs a gonosz nem kell minket féltened. Meg a furulyám is nálad van!

Alison: Igen télleg. Na jó. Akkor minden oké.

Viola: Igen.

Alison: Szia!

Viola: Ég veled!